Tegnap elég nyomott kedvem volt. Hulla fáradt voltam, mert hat óra alvás után négy órám volt (vagyis 2x40 perc). Éjszaka táncoltam, de kábé úgy, mintha nem a szobámban lennék, hanem nyílt terepen. Aztán miután anyu megjött, vagyis tizenegykor, nekiálltam úgy rendesen énekelni. Miután mindenki aludni tért, én még ébrenálmodtam. Másnap némethez alig volt kedvem, a jogon majdnem elaludtam, könyvelésen már végképp álomországban leledzve írtam le mindent a füzetbe, marketingre pedig felpörögtem.

Rájöttem, hogy választanom kell, vagy maradok Oroszlán mellett, vagy az osztálybeli csapattal lógok. A kettő összeegyeztethetetlennek látszik, mert Oroszlán nem nagyon partner a többiekkel való barátkozásban. =S

Korán elmentem aludni. Olyan hét óra fele. Fáradt voltam, érzelmileg kiégtem aznapra, nem volt kedvem az emberekhez. Szívecske mondta, hogy szarul van, nem tuti, hogy jön, Mexivel is beszélgettünk. Utóbbi időben rám van állva, mert szerelmes és én vagyok a tanácsadónője. XD Persze nem aludtam. Karddal ébrenálmodtam. Hihetetlen, mikre vagyok képes, ha minden bajom van. Úgy éreztem, Szívecske nem fog jönni, szal bekuporodtam az ágyamba és elsírtam Kardnak az ébrenálmom keretében minden bánatom. Mindent… hogy mi nem oké körülöttem, mit érzek, mik omlottak össze most vagy már korábban…

Reggel meg visszatértem a valóságba, s ugyanolyan állapotba kerültem, mint a sírás előtt voltam, leszámítva a fáradtságot így laza 12 óra alvás után. Szívecske nem jön, hívott. Majd max holnap este, ha jobban lesz. De nem adok neki sok esélyt, hogy jön. És a poén, hogy azon gondolkodom, hogyan juthatnék túl a mostani semmilyen időszakomon. Kellene egy sokkhatással felérő kaotika, valami, ami elég nagy érzelmi túltöltést adna. Mint a Hogyan öljük meg a férjünket című könyvben… amikor Cass oda jut, hogy folyóba veti magát, aztán csak áll ott és mikor már épp letesz a dologról, lefújja a szél. Halálra rémül, de iszapot fog, s röhögve-sírva újjáéled. Na! Valami ilyen szintű dologra lenne szükségem. Ami kellően őrült.

Arra is gondoltam, hogy megkérdem Shirot, jövő hétvégén dekkolhatunk-e nála, hogy újdonságban lehessünk, frissüljünk. Kicsit elvetemült ötlet… ^^;;

Újabb felismerésekre tettem szert.
Például arra, hogy a Hogyan öljük meg a férjünket című könyvön nem csak oltárit lehet röhögni, hanem komoly sírógörcsöt tudna okozni, ha hagynám. Tegnap még nem értettem, miért lettem olyan fura, mikor elkezdett Cass élete is szép lassan összedőlni… de ahogy mára odáig jutottam az élettörténetében, hogy éjszakákat sír át a férje után, kísértetiesen keringett körülöttem, hogy ez a könyv szinte hűen tükrözi az én családomban alakultakat.

Fáj. Annak ellenére, hogy nem beszélek róla, s hogy úgy teszek, mintha attól, mert nem értem, még nem is érdekel apu és anyu sorsa, még okoz bennem némi torzulást a válásuk. Szeretném, ha apa hazajönne, ha kint ülne a gépnél, meg ilyesmi. De ha hazajön, akkor anyu fog elmenni. Akkor meg anyu hiányozna, meg a bizonyos szintű kényelem, aminek minden morzsája elveszne a távozásával. Mert így heti egyszer legalább van friss kaja, ha elmegy, vagy megyünk a mamához, vagy levegővel működővé válunk. Nekem se időm, se tudásom, se energiám, se kedvem nincs főzni. Nem akarok nő lenni. Most is megkaptam, hogy utálom a férfiakat. Erre a válaszom csípőből az volt: „Nem eléggé.”. És pontosan… pontosan így érzek. Nem utálom eléggé őket ahhoz, hogy csak havernak legyenek jók az életemben.

Arra is rájöttem, hogy mióta komolyan válnak a szüleim, nem akarok családot. A hűség és a gondolj a jövőre két olyan fogalom, ami csak úgy lebeg a szemem előtt, mint egy útjelzőtábla emléke, amikor elhajt mellette 120-szal az ember. Benne van emberbe, hogy nem az autópályán van, lassítania kéne, mert az életét kockáztatja az adrenalinszint növelésének érdekében, mégis az élvezetet választja, mert arról tudja, hogy jó, a halálról addig fogalma sincs, míg meg nem csúszik alatta a járgány, és nem csapódik egy fának. Ez elég frontális hasonlat volt? … Lényeg, hogy paradox módon gondolkodom egyre inkább kapcsolatról, párról, családról. Nem azért, mert abban a hitben élek, hogy azért megyek férjhez, hogy ünnepelhessenek az emberek egy napig a látszati boldogságom miatt, aztán a nyakamba veszem a kinevezett férfiú gondjait, aki hálából magamra hagy mindennel és fiatalabb nőre cserél x idő múlva. Ha jól csinálja az ember, azt hiszem, működik a házasság, meg a kapcsolat.

Azt ecseteltem ma Oroszlánnak, milyen Szívecskével. Szegény csaj komoly lelki szemetes lett. Nem azért, mert annyira rossz, mert nem. Magamat érzem lekorlátoltnak. Hogy ahelyett, hogy szólnék neki, hogy már megint az útba tette a pakkját, nem tudom kinyitni tőle a szekrényem, tegye el, inkább dühítem magam, hogy már megint nekem kell megcsinálnom helyette valamit, és arrébb teszem. Az ilyen faszságok miatt megy tönkre a legtöbb kapcsolat és házasság. Elsőre szól az ember, de a másik másodjára elköveti, amiért rá lett szólva, már az ember érzi magát kínosan, hogy már megint ugráltatja, meg molesztálja a másikat. Nem?

Olyan kötéltáncos vagyok, mint Alex. Hol az együttélés felé dőlök, hol a kalandozzunk felkiáltás felé, de valójában folyton zuhanok, és az utolsó pillanatban elkapom a kötelet, hogy utána újra elkezdjem reményvesztett és hülye életem.

Azt mondtam, a halál nekem fehér dolog, nem szoktam gyászolni. Igaz? Igen, én is emlékszem rá. Ez azokra a szeretteimre vonatkozik, akik ténylegesen meghaltak, eltemettük őket. De egyetlen személyre vonatkozik, hogy megismerteti velem a fekete halált, a gyászt. Ez a személy nem más, mint Ikertesóm. …
Nem fogok könyörögni neki, hogy találkozzunk, legyünk barátok, mert hetek óta nem alszom jól, vagy nem alszom végig egyhuzamban egy éjszakát, vagy alig tudok elaludni, mert ingakedvem van, mert hiányzik, mert nem élvezem az életet és a gyönyöröket, meg minden bajom van. Ez az igazság, de ő „meghalt”… Egy bálvány… aki fényképről néz vissza rám. Egy hamis istenség… akit annak ellenére hívni vágyom az életembe, hogy hitehagyottá tett.
Ikrem „meghalt”… s vele együtt én is. Új ént keresek magamnak, keresem az utam. És nincs meg…

Ma hófordulónk van… és Szívecske nem fog jönni. Nem fog, ezt már tegnap tudtam. Nem is akartam neki mondani, hogy ünnepelnünk kellene, mert egyikünk sincs olyan állapotban, hogy vigadjunk. Összetörték tegnap a gépét, teljesen. Bennem pedig valami olyan dolog tört el rajta kívülálló okok miatt, amit még ő sem tud meggyógyítani. Nem is mutatom neki… voltaképp ugyanolyan álarcviselővé kezdek válni, mint bárki más. Már nem ÉN vagyok… és nem akarom megállítani ezt a folyamatot. Miért tegyem? Kinek imponáljak vele? Szívecskének elvileg bárhogy jó vagyok – legalábbis ezt mondta -, a példaképem összetört, a szüleim elválnak, a barátaimnak jó lennék szőkén, kék szemekkel, rózsaszín minicuccokba öltözve is, mindenki más érdekképviselet nélküli a szememben.

Újabban erős vágyat érzek durva változtatásokra magamat illetően. Bulikba járni, befesteni a hajam és frizurát váltani, pezsegtető életet élni… Rövid hajat szeretnék. Persze ezt amint valaki meghallja a baráti körömből, tiltani kezd, tiltakozni, sopánkodni és győzködni, hogy én attól vagyok én külsőre, hogy fenékig érő hajam van. Szeretnék vörös vagy lila hajat. Ugyanaz a helyzet, mint a röviddel, csak itt bővül a paletta egy TE HÜLYE VAGY? kérdéssel és nézéssel. Na jó, legyen kék vagy zöld, az is tetszik. Persze… mindkét esetben igaz, hogy sajnálnám az eredeti hajam.
Önlesajnálás magasfokon.
Még vonz, hogy két újabb fülbevalót lövessek magamnak, de bennem van, hogy azt is azért akartam, mert Ikremnek sok volt és nagyon tetszett. A Märsmadchent se akarom lefordítani, pedig érdekelne, miről szól. De áh! Megígérte, hogy lefordítja nekem. A cserkész becsszóban se hiszek már miatta.
És folyton csak abba a kérdésbe ütközöm: Hogy határozhatja meg egy lány úgy az életem ilyen mélységében és nagyságában, akit évente csak háromszor látok átlagban, ismerem három éve, a legmélyebb bizalmasomnak fogadtam, és félévente kidob az életéből?. Ha valaki választ adna rá, térdre borulnék előtte – komolyan.

Amire viszont nem érzek erős vágyat, hogy nőies legyek. Inkább feltűnő vagy sajátos akarok lenni, de nőies…
Feltűnési viszketegségben is szenvedek. A tanáraimnál pedálozom, mikor világéletemben bolondnak tartottam a strébereket. Hanyag vagyok. Már nem figyelek arra, hogy miként beszélek az emberekkel, beleolvadok a környezetembe ezügyben. És arra se figyelek, mikor kilépek az útra, hogy jön-e valami. Őrzőm ma is megkérdezte, hogy mi lenne, ha fülelnék legalább. Hallottam, hogy jön a kocsi, csak nem fogtam fel. Mire ráeszméltem, hogy közeleg egy fekete Peugeot, már az út közepén jártam. A dologra meg csak annyit mondtam, sebaj, messze volt. De azt hiszem, Őrzőmnek igaza van abban, hogy nem bízhatom rá állandóan a dolgokat. Nem elég, hogy csomó olyat kerültet el velem, amiről nem is tudok, de hogy még a közlekedést is miattam kelljen állítgatnia, az már végképp sok.

Azon gondolkodom most is, hogy írok Senseinek. De… mindig azt érzem, hogy egy levél nem ír le hűen. Hogy csak feladatokat osztok neki, rabolom a csöppnyi szabadidejét és terhelem a bajaimmal. És hogy semmit se ér, amit válaszul kapok, mert vagy addigra elmúlik az éppeni dolog hatása, vagy annyira nincs ideje a levelekkel foglalkozni, hogy csak pár sort ír, amivel épp csak átvészelem valahogy. Vagy egyre több kérdés születik bennem.
A beszélgetéseink során is úgy éreztem, két napig is maradnék akár egyhuzamban, de az már teljességgel pofátlanság lenne.

Nem tudom, lesz-e hangulatom ezek után Kávénak mail-t írni. Nem akarom lelombozni, de olyan jó levelekkel dobott meg, amikre bűn nem válaszolni. Majd meglátjuk. Max megkérem, hogy legyen elnéző. ^_^;;

Tudom, első a suli, a lecke, a tanulás, de most olyan iszonyatosan ideg vagyok, hogy muszáj írnom, különben kirobban belőlem, és azt nem szeretném.

Kezdődött ott a nap, hogy Oroszlán lekéste a buszt, egyedül mentem, majd vártam rá egy kicsit a placcon. Végül felszálltam a buszra és ott termett Mosolymanóval együtt. Ez jóba csapott át. Aztán jött a könyvvezetés… álló órán a tanár írta a naplót. Utána statisztika, bújnunk kellett a könyvet. Nem csinálhattunk mást, naná, hogy olvastam kicsit a Hogyan öljük meg a férjünket című könyvet és kitört rajtam a röhögő görcs. Az cuki volt. XD Kérdezte a tanár, hogy mi ilyen mulatságos, mivel ő a törvényeken még ilyen jót nem nevetett, de nem válaszoltam. Nem akartam valami gagyi dumát belökni, úgyis tudta szerintem, hogy mással foglalkoztam. XD Na mindegy, ez az első két óra kész agybaj volt, de ami ez után jött… Vállgazd… vártam már a dogaosztást, mert úgy éreztem, az enyém jó lett, hármas-négyes körüli. Aha, egyes. Ráadásul nagyon úgy festett, hogy a tanár csak ránézett és írt rá egy számot, ami épp eszébe jutott. Ezen eldurrant az agyam. Olyan antiszociális lettem, hogy csak na. Puffogtam, sértődötten néztem a tanárnőre. Feleltetett párakat egész órán… engem nem, de ah… azok a feleletek… No comment. És a legtrébb, hogy a dogákra csak úgy ír jegyeket, de a feleleteket akkor is ötösre értékeli, ha annak no tartalma nem volt. Na erre varrjak gombot, mi?! A tegnapi felelés súgásból és rávezetésből állt 90%-ban. Ez hol ötös?! Ha jól láttam, azt írt be. Oh, nyugi, ne akadj ki, ugye? Jó, én nem a lány ellen vagyok, bírom a csajt, csak nem tartom igazságosnak a módszert, hogy azokat szekáljuk, akiknek megjegyeztük a nevét, aztán így osztályozunk. Nálam ez nem menő. Őrzőm szerint csak az a bajom, hogy nem velem foglalkozott a tanár és nem okoskodhattam végig az órát. XD Hát köszi. XD Közgén majdnem aludtam. Szal ma azért mentem be hajnali kelés, sötétben indulás után, hogy semmi újat ne tanuljak, és tré legyen a kedvem. Ennyi erővel pihenhettem volna itthon és szerkeszthettem volna a lapom, írhattam volna Kávénak, megcsinálhattam volna szép precízre a házijaim…

No joh, segáz.
Amin végleg kiakadtam. Szívecske bookját, amit annyira félt, hogy magával hurcol, összetörték. A körülmények felcseszték nagyon az agyam, s tönkrevágták a kedvem. Sajna, nem hinném, hogy ez közölhető cucc lenne, de ááááá. Na meg inkább nem kommentálom, mert abból csak sértés és/vagy sértődés lesz. Elkezdtem aggódni, azt meg azért nem fűzöm tovább, hogy min és miért, mert Szívecske szerintem még nem gondolt rá és ha véletlen ide téved, nem szeretném, ha pánikrohamot kapna. Most azon vagyunk, hogy kihúzzuk a slamasztikából.

Annyira rossz… Két heti munkája veszett oda. Ráadásul a papa temetése napján vírust kapott és mindent újra kellett tennie, WIFI rendszert vett otthonra, hetek óta csak a gépével történteket hallgatom. Komolyan. Hogy mit tudott megmenteni, mit tett rá, hogy néz ki, hogy működik, mire jó, miket csinált már, milyen ötletei vannak… Ha egy kis érzékem lenne az ilyesmihez, már penge lennék.
Ezt most így átéreztem… mert láttam, mennyire sokkolta, mikor a vírus tönkrevágta a gépét. Mert végigéltem vele, amint újrarakja, mindent megcsinál. Nekem naplózta a dolgokat hetek óta. És én is agyérgörcsöt kapnék, ha valami baja lenne a gépemnek. Nekem is ez az egyik legfontosabb dolog, ami itthon van. Bár én nem tudom hurcolni. De szeretnék laptopot.

Egyébként már egy jó ideje szeretnék írni megint. Hétvégén filmet néztünk, szüreteltünk… Tegnap előtt vettem Vaterán egy mp4-et és tegnap átvettem. És tök vicces volt, mert a srác egyszer csak feltűnt, a kezembe nyomta a dobozt, kipróbáltatta a ketyerét, kifizettem és eltűnt. XD Utána beugrottunk Oroszlánnal egy tetkószalonba, ahol három srác, a tetoválók, pirszingesek, letámadtak minket, hogy kérdezzünk, bármit, csak kérdezzünk tőlük. Ennyire vágyták a kommunikációt velünk. XD Alapból már kivoltam reggel, hogy júj, milyen lesz a tali az mp4-emért, de ezek a csávók végképp kiakasztottak és olyan szintű zavarban voltam, hogy kistartoltunk egy kérdés feltétele után, majd elmélyedtem valamiben. Hátrafordultam összeröhögni Oroszlánnak, mikor elém ugrott három lépcső, ami lefele igyekezett, s én már csak azt fogtam fel, hogy repülök. XD XD XD Szerencsére megúsztam, de hogy a közelben ülő kajálók jót röhögtek, az is biztos. XD

Jah… meg pénteken reggel úgy keltem, hogy fordultam balra és hallottam egy olyan hangot, mikor két porcot csavarsz szét, hogy lecupákold. Lestem, hogy ez meg mi az ördög volt, aztán elkezdett szétterjedni a fájdalom a nyakamban. Először röhögtem, de mikor felismertem, hogy nem tudom mozgatni a fejem, egyre jobban pánikba estem. Elkezdtem sírni, minden erőmmel próbáltam egyenesen előre nézni, más pózt választani, de annyira fájt, hogy nagyon. Alig tudtam kibotorkálni a telefonért, hogy segítséget kérjek. Iszonyatosan féltem, hogy valami komoly bajom van, holt egyedül vagyok, a legközelebbi ember, akit fel tudok hívni segítségért, két utcányira van, de halálfrászt hoznék rá, ha azt mondanám, valami történt a nyakammal és nem tudom mozgatni a fejem. Szal próbáltam megnyugodni, ésszerűen végiggondolni az egészet, végül feltárcsáztam Szívecskét és elregéltem neki két sírógörcs között, hogy mi történt, mit érzek, stb. Visszahívott és akkor kiderült, hogy becsípődött egy izom. Vegyek be fájdalomcsillapítót, kenjem krémmel és mozgassam, meg pihenjek. Aha… szerintem is. Nem volt itthon alapgyógyszer, Algopirin. Miért?! Mert kitalálták, hogy a leghatékonyabb és legősibb gyógyszert csak receptre lehet kiadni, mert tartalmaz valami adalékot, amit nem lehet csak úgy bekapkodni. Na meg a jófrancba menjen az, aki ezt kitalálta! Pedig alig bírtam kimenni a konyhába gyógyszert keresni, kutatni a fiókban pedig kész élvezet volt. Bakker… Ezután felhívtam a mamát (ő lakik tőlünk két utcányira kábé), hogy mi van, hozzon Algopirint, kenőcsöt és küldje aput, mert egyedül nagyon pánikban vagyok. Másfél órát vártam apura, s azt úgy echte végigsírtam. Annyira féltem, hogy mi történt, mit csináljak, így is fáj, úgy is fáj, mi legyen… Majdnem megfulladtam a stressztől. =S Aztán jött apci, bekaptam egy vágyott Algopirint, egy Voltarent, utána bekentem a nyakam Diclackal, majd átvitettem magam mamhoz. Ott sütit sütöttünk és szép lassan megnyugodtam. Aztán este Farkasom megmasszírozott és megtörte a nyakam, azóta mozog, és nem fáj. XD