Gyerekkoromban merült fel bennem először, hogy ki mit érezne, ha baleset érne, vagy meghalnék. Aggódnának értem? Azt hiszem, azóta is arra vágyom, hogy valaki nagyon szeressen és foglalkozzon velem, de egyrészt képtelen vagyok elfogadni, másrészt megijesztett, amikor kamaszként azt vágták a fejemhez, hogy olyan mély kürtő vagyok, amit nem lehet megtölteni. Viszont a mai napig felmerül bennem, hogy mi lenne azután, hogy leugrottam valahonnan, vagy kiléptem egy száguldó autó elé. Sokszor gondolkodom rajta, de talán a remény, hogy lesz jobb, hogy egyszer sikerül... nem hagyja. Pedig egyre kevésbé hiszem, hogy bármit ki tudok hozni az életemből. Sőt, azt hiszem, a segélykiáltásaimat nem hallják, nem értik az emberek. Pedig most már sikítozok belül. Csak a maszk... túl erős. Már vannak, akik látják, hogy az nem az arcom, valami nem stimmel... de nem hiszem, hogy elérnek.