- Durva következtetésekre jutottam, doktor. – mondom a telefonba.

- Máris? – kérdi meglepetten.

- Igen. – feleletem határozott és egyenes.

- Eljössz megosztani velem?

- Igen. Egy óra múlva ott vagyok, ha ez megfelel.

- Várlak. – feleli, s magam előtt látom, ahogy mosolyog. Hallani a hangjából, amikor így tesz. Elköszönünk egymástól, és ahogy ígértem, egy óra múlva már csengetek is nála. Örvendezve beenged, én levetem megszürkült, egyébként fehér kabátom, vizes cipőm, majd meghajolva üdvözlöm. Elsőre nagyon meglepte, most már vidáman viszonozza. – Jól nézel ki. – dicsér meg azonnal, s jobban megszemlél. – Sugárzik az arcod, a szemedből árad az életöröm, folyamatosan mosolyogsz, és a hangod is száll. – elemzi megjelenésem. – Látom, ma színesebb az életed. – simít végig örömteli csodálkozással élénk zöld garbómon. Eddig mindig fekete garbó volt rajtam, bézs pulcsi, egyszerű farmer és egy rozoga cipő. Most újítottam, csízmát vettem és egy feszülősebb nadrágot. Szép fülbevalót és a körmeim is kifestettem.

- Igen. Sokkal jobban érzem magam.

- Látszik. Kíváncsi vagyok, mire jutottál.

- Szakítok a kedvesemmel! – újságolom.

- Mi?! – ezzel kizökkentem a mosolygásából. – Hüm… beszéljünk erről egy tea mellett. – javasolja.

- Benne vagyok. – jelentem, azzal bevetjük magunk a konyhába. Leülök az asztalhoz, majd körülnézek. Ez a helyiség is teljesen más, mint nálunk. Ízléses konyhabútorok, összeválogatott natúr színek, egy-egy szalvétából készült, gipszkeretes kép, rend, tisztaság és elegancia. Felteszi a vizet forrni, majd leül hozzám.

- Azt mondtad, szakítasz a kedveseddel. Ez nagyon határozottan hangzott. Komoly döntés. Hogy jutottál erre?

- Végiggondoltam dolgokat. Nem mondom, hogy mindent, de úgy érzem, eleget a döntésemhez.

- Hallgatlak.

- Felébredtem az álomból. Megértettem, hogy az egész nem más, mint önmagunk és egymás becsapása. Én reménykedem, hogy felnő, jobb problémamegoldó lesz, és nem szorul folyton mindenben rám, önálló, érett férfi lesz belőle, de hiába, csak egyre mélyebbre jut mellettem. Nem tudom felemelni, és ez fáj. Régen küzdött, edzett, mindent beleadott az életbe, most tök tunya. Régen romantikus volt, most csak akkor próbál az lenni, ha szóvá teszem ennek hiányát. Jó szerető lett, szó se róla, de kissé üressé vált. Nincs benne az a tűz, amikor magához ölel szeretkezés közben. Mintha csak akkor hunyna ki igazán belőle a láng, mert egyébként érzem a csókjából mondjuk a liftben. Pedig nagyon igénylem, hogy ugyanazt az elsöprő tombolást érezzem! Aztán! – teszem a szót figyelmeztető hangon a mondatba, hogy ezzel is felhívjam mondanivalóm fontosságára a figyelmét. Természetesen rám koncentrál, de nagyon belendültem. – Lehet, hogy egy önző dög vagyok, de nekem nem elég a szerelem. Ő végre szeret, úgy, ahogy szerettem volna, hogy szeressenek, és én is szeretem őt. De ez elég egy jó kapcsolathoz? Szerintem nem. Csalódtam benne, nem bízunk maximálisan egymásban, és nem tudom tisztelni. Nem csinálunk semmit, nincs igénye társaságba menni, bulizni, egy jót randizni, vagy valami. – közben Dr. Vidák leveszi a tűzről a felforrt vizet, és filtert tesz bele. Nagyon elgondolkodó arcot vág. – Nem elégíti ki minden vágyam, és sokszor gondolok rá, hogy talán mással varázslatosabb lenne.

- Komoly érvek. – szúrja be sóhajtva.

- És ez nem minden! – tartom fel mutatóujjam. – Lehúz. Rágom a körmöm, hanyagul öltözöm, ganéban élek, éjjel-nappal gépezek, és csak a hónom alatt szőrtelenítek. Mert megengedi, mert neki így is jó vagyok. Nincs elvárása velem szemben, nekem pedig van vele szemben. És amikor leülök vele ezeket megosztani, ellehetetleníti a beszélgetést, kiakad, nem érti meg még azt sem, amit érthetően és magyarul mondok neki, azt mondogatja, hogy ha ennyire rossz nekem vele, hagyjam el, meg sajnáltatja magát, hogy neki állandóan csak a problémákat sorolom, mikor ő ki se nyitja a száját, mit szeretne, hogy én mit teljesítsek. És ha ennyire nem fontos neki, hogy jól nézzek ki, jó nő legyek, akkor minek strapáljam magam? Oké, jön a kérdés, jogosan, hogy ezeket miért nem magamért csinálom. Hát azért, mert eddig hiába csináltam bármit, ő ezen a szinten maradt, és nem akartam még jobban eltávolodni tőle ilyen szempontból! – felháborodom újra és újra, mennyire vakká váltam, mennyire azzá tettem magam, mennyire nem akartam észrevenni ezeket a látható dolgokat, és azért, mert hagytam magam elnőietlenedni. Orvosom gondterhelten tölt nekem teát és teszi elém a cukorral együtt. – Legkésőbb karácsony után kidobom, veszek magamnak pár ruhát, fodrászhoz megyek, és szingliként fogok élni egy ideig.

- Ne rohanjunk ennyire előre. – kér immár magabiztosan. Leállítom magam intő szavára, hogy meg tudjam hallgatni a véleményét és esetleges tanácsát. Mélyet sóhajt, látom, hogy egy picit dühíti valami, de mielőtt kimondaná, mire gondol, bölcsen végiggondolja a dolgokat, és kortyol friss teájából. – Sejtettem, hogy drasztikus változtatásokba fogsz kezdeni, de nem gondoltam, hogy amitől tegnap teljesen kiborultál, azt mára parancsnak veszed.

- Én nem vettem parancsnak, csak rájöttem, hogy valamilyen szinten igazságok rejtőztek meg a kérdéseim mögött. – védekezem, de aztán jobbnak látom hallgatni, amit mond. Iszom a teámból.

- Szerinted a szeretet és ezeknek a sok problémáknak a figyelembe vétele nem zárja ki egymást?

- Nem feltétlen. Sok esetben igen, de nálam nem. Tudom, érzem, hogy szeretem a kedvesem, de nem vagyunk egymásra jó hatással. Lehúzzuk egymást. Talán azért, mert fiatalok és éretlenek vagyunk egy olyan szintű kapcsolathoz, mint amilyen hajdanán a mienk volt. Talán azért, mert mindketten az igazit kerestük és most, hogy megtaláltuk, nem tudjuk értékelni valami miatt.

- Ha ő az igazi, miért akarsz vele szakítani?

- Ő, de nem ő. Hogy mondjam? – elgondolkodom, míg a doktor hátradől, és engem néz. Sóhajtok. – Ő az, akit megálmodtam magamnak, de még nem olyan. Személyében ő az, de szellemi szintjében még nem ért el arra a szakaszra, amilyennek megálmodtam. – Dr. Vidák nem akarom mondani erre semmit, tudja, hogy tisztában vagyok vele, mire gondol. Elengedem a bögrém, és én is hátradőlök. – Mondja, a feleségével nem érezte úgy egy-egy pillanatra, mintha már réges-rég ismerné? – az arckifejezése elárulja, hogy nincs igazán képben arról, mire szeretnék kilyukadni. – Inkább példákkal mondom el, hogy értem ezt. – rábólint. – Károly azt mondta, mikor megkérdeztem tőle, hogy ő-e az és igent mondott. Elmondta, hogy előző életeink során is együtt éltünk, pontosabban azt, hogy az utóbbi x-ben. – javítom ki magam. – És nem elég, hogy ezt mondta, emlékszem rá. Ha belenézek mélyen csak úgy a kedvesem szemébe, egy másik arc mosolyog hirtelen vissza, de ha jobban meg akarom magamnak nézni, már nem látom. Csak bevillanó kép, amiről tudom, hogy a régi önmaga. Vagy amikor csak kis fény van a szobában és mosolyog, ugyanúgy néha látok egy másik mosolyt, ami ismerős, amit szeretek.

- Sajnos, én ezekhez nem nagyon tudok hozzászólni, mert nem műveltem ki magam ilyen téren, de felmerült bennem egy azt hiszem, nagyon fontos kérdés. Azért vagy a kedveseddel a problémák ellenére is, mert Károly azt mondta, ő az igazi?

- Feltettem már magamnak a kérdést, feltette a kedvesem is. És igazából nem tudom. Igen is, meg nem is. Nem, mert tényleg szeretem a kedvesem, és komolyan gondolom, hogy ennek ellenére elhagyom. És igen, mert nehéz helyzetekben igenis ez tartja bennem a lelket, hogy ő a nagy ő, csak ki kellene bírnom, míg megérik. És nem megy! Mert nem érik, csak lóg a fán. Nem akarom elkezdeni mindenféle műanyag növényserkentővel öntözni, hogy szép piros alma legyen belőle, mert úgysem lesz ettől egészséges élete. Ez mű. Ennyi erővel akár rendelhetnék magamnak szeretőt valami luxus helyről, vagy valami robotot, amibe beletáplálják az adatokat.

- Gondold át jobban a kérdést. Azért vagy a kedveseddel, mert Károly, akiről számomra egyértelműen kiderült, hogy rá nagyon hallgatsz, talán van is jó okod rá, azt mondta, hogy vele kell maradnod?

- Károly soha nem mondaná, hogy kell. Elmondja, hogy mik a lehetőségeim, ha kérdezek, őszintén felel, de soha nem kötelez vagy erőszakoskodik, hogy márpedig ennek így kell lennie. Meghagyja a szabad akaratom. Ő egy láthatatlan, de igazi barát. Régen, amikor kisebb voltam, sokat aludtam. Álomkóros voltam, vagy mi. Elmenekültem a szörnyű valóság elől. Akkor is mindig velem volt Kamillával együtt.

- Kamilla ki?

- Hát… Nem tudom pontosan. Elvileg a múzsám. De ha ő múzsa, nem lehetett olyan, mint amilyennek mindig láttam. Ha pedig olyan, amilyennek láttam, akkor valami más ő, nem múzsa.

- Hümm… értem. – szerintem néha elgondolkodik, hogy tényleg normális vagyok-e, nem kellen-e másképp kezelnie, mint ahogy, de bízom benne, hogy nem akar kinevelni médiumi képességeimből, különben kénytelen leszek másik pszichológust felkeresni. Számomra fontos az őszinteség, én mindent el akarok mondani, ami hozzám tartozik, mert csak így kaphat rólam teljes képet, ami alapján segíthet helyre rázódnom. Hozzám pedig hozzám tartozik Károly és Kamilla. – Térjünk vissza a kedveseddel való problémákra. – szólal meg ismét. – Szerinted mi az oka annak, hogy süllyedtek egymás mellett?

- Talán az, hogy kineveljük egymásból a küzdést.

- Ez elég hosszú időbe telt válasz volt és bizonytalanul is hangzott.

- Igen, mert valójában csak találgatni tudok. Nem tudom az okát, miért így alakul a kapcsolatunk. Ha tudnám, nem lennék itt, hanem tennék érte.

- Azt mondtad az első találkozásunkkor, hogy ti azok a fajta emberek vagytok, akik ha valami elromlik, meg akarjátok javítani, és nem eldobni. Most nem ezt tennéd azzal, hogy kidobod, ahogy te fogalmaztál?

- Ami nem javítható, azt kidobja az ember, nem?

- De. És valóban nem javítható a kapcsolatotok?

- Nem tudom. Gondoltam rá, hogy felkereshetnénk egy párterapeutát, de az az igazság, hogy egyikünk sincs túlságosan eleresztve anyagilag. Ő ha valami kis pénzhez jut, vagy rám költi, vagy egyszerűen kifolyik a kezeiből valamire. Én pedig a másik véglet vagyok, mindenre kicsit sajnálom a pénzt, jobban megfontolom, mit veszek belőle, mert sosem voltam gazdag és azt tanultam meg, hogy csak így van értelme pénzzel élni. Költök az állataimra, néha veszek magamnak ruhát, ékszert, vagy ha úgy adódik, akkor enni-inni. De nem költök játékra, hülyeségekre, mozira, vagyis olyanra, ami nem profitál, illetve ami nem minősül számomra tárgyi vagyonnak. Egy ruha hosszú távon jó, többször lehet hordani, ki lehet mosni, és meg lehet varrni. Egy mozi csak elrepül, nem biztos, hogy maradandó élményt ad. A kaját megeszem, megemésztem és lehúzom a vécén. Ha valamit nagyon megkívánok, például csokit, vagy ha már annyira szomjas vagyok, hogy sivatagos a nyelvem, akkor veszek inni. Egyébként maradandó és hasznos dolgokra szeretnék csak költeni. Utazásra is sajnálom kicsit a pénzt, de ha csak ez az egy módja van, hogy találkozzak a barátaimra, akkor nem fáj kiadnom jegyre.

- Látom, számodra is fontos a jó gazdálkodás.

- Igen. Láttam anyámék példáján, hogy mennyi baromságra költöttek. Cigi, alkalom adtán, pia, olyan dolgokra, amikre sosem volt szükségük, ami csak kis örömöt jelentett nekik. Illetve azt, hogy hogyan veszekedtek a vagyonon, mennyire fájt nekik, amikor nem tudtak fizetni, és a másiktól kellett kérni.

- Külön kasszán voltak?

- Igen. Ez is egy intő jel. Ha valakivel nem merem megosztani a pénzem, illetve ha fáj neki adnom belőle, akkor nem bízom benne, nem szeretem eléggé. A pénz önmagában nem érték, nem jó semmire, de van, hogy nagyon fontos dolgokat csak pénzzel tud az ember megszerezni. Ha a kedvesem lelkének fontos lenne egy számítógépes játék, ő nagyon szeret játszani, bár inkább letölteni igyekszik mindent. De mindegy, tegyük fel, hogy nem tudja letölteni, de nagyon fontos neki, nagyon vágyja. Én ilyen esetben nem kölcsön adok neki, hanem adok. Nem várom vissza azt az összeget. Persze ő megpróbálja visszaadni, ha nem is pénzben, de egy ruhában, sok pusziban, vagy valahogy, de megpróbálja, mert ez így jó. Adok-kapok. Nem görcsös vissza kell adnom, nem görcsös nem adhatsz, mert akkor nekem is adnom kell. Hanem egészséges adok-kapok.

- Látszik, hogy kiforrott gondolkodásod van dolgokról, aminek nagyon örülök. Azt is érzem a beszélgetéseink során, hogy korábban már jártál pszichológusnál. Az emberek nem szokták ennyire tisztán tudni például az adok-kapok viszonyokat.

- Igen, ezt például alaposan kielemeztük korábban.

- Nagyon helyes. – mosolyog, majd előre dől, s újra iszik a már kissé kihűlt teájából. Követem példáját, így egy pár pillanatra csend telepszik a konyhára. – Említettél ma pár dolgot, amik megmaradtak a fejemben, hogy erre majd vissza kell térnünk. Idézem, csalódtam benne, nem tudom tisztelni és… nem bízunk maximálisan egymásban. Ezeket megindokolnád, kifejtenéd?

- Igen. – válaszolok csendesen. Kényes témák, de megbirkózom velük. – Csalódtam benne, mert elillant a varázsa, mert nem lehet vele megbeszélni a problémákat. Úgy reagál, mint egy kiskamasz, földhöz csapkodja magát, megsértődik, elküld a fenébe, vagy sajnáltatja magát. Esetleg egy körben az összeset alkalmazza. És én ezt kifejezetten utálom. Én is elkezdtem ezt csinálni, pedig büszke vagyok arra, hogy igenis velem meg lehet beszélni dolgokat. Csak ugye ő ezt csinálja, anyám ezt csinálta, mindenhol csak a rossz példa, és a problémák megoldatlanok maradtak. Így hát felvettem ezt az eszközt, mint valami álarcot. Szeretném és igyekszem levetni, de tényleg nem egyszerű, ha már jól megszokta az ember. Én ezt megértem, de ha tényleg fontos valami, képes vagyok normálisan odatenni magam. A kapcsolatom a kedvesemmel nekem fontos még most is. Szerettem volna vele többször megbeszélni, hogy mik nyomják a lelkem, de az utolsó pár alkalommal már borítékoltam magamnak, hogy ebből megint csak kiakadás lett, aztán pár gyors következtetés, egy, esetleg kettő helyes megnyilvánulás, aztán minden marad a régiben. S csak azt nem értem, ha az ember tiszta fejjel hajt az úton és látja maga előtt a dugót, miért nem lép a fékre. Miért kell megvárni, míg a követési táv elfogy, s az utolsó pillanatban pánikba esni, és berántani a vészféket? Ilyenkor mindig sokkal nagyobb kára van az embernek, mintha lelassított volna, és nyugodtan begurult volna a dugó végébe. Nem tudom, mit gondol ilyenkor a sofőr, de hogy nem normális, az biztos. És ugyanígy van ez az élettel is. Az emberek látják a bajt, de csak akkor mennek el orvoshoz, vagy csak akkor szólnak róla az illetékesnek, amikor már nem lehet jól kijönni a helyzetből. Az a kevés meg, aki még időben észleli a dolgot és igyekszik elkerülni, a nem-értéssel találkozik. Ilyenkor mi van? Vagy megalkuvás, vagy válás. És én nem akarok megalkudni. Fiatal vagyok ahhoz, hogy egy olyan kapcsolatban éljek, ami nem elégít ki maximálisan, ami nem tesz boldoggá, ami nem áll semmiből, ahol elbeszélünk egymás mellett. Nem mondom, hogy negyven évesen szívesebben élnék így a férjemmel, de akkor már ott a gyerek, jobban meggondolja az ember, mit tegyen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ha egy házasság nem működik, akkor söpörjük a szőnyeg alá a problémákat, mert annak is megissza mindenki a levét. Csak akkor jobban törekszik szerintem egy ember arra, hogy kijózanítsa a másikat. Ha nem megy, akkor meg óhatatlanul elválik tőle, hogy ne keserítse meg az életét és a gyerekét se. – kis levegővételnyi szünetet tartok. Dr. Vidák figyelmesen hallgat engem. – Nem tudom tisztelni a csalódásaim miatt, no meg mert éretlen és ez nagyon szembe tűnő sokszor. Fogalmam sincs, hogy fogalmazzak, de a kapcsolatunk olykor sokkal közelebb áll az anyja-fia kapcsolathoz, mint egy egészséges és normális párkapcsolathoz. – erre a vallomásomra meglepődik, de nem szól bele, hagyja, hogy folytassam és kikerekítsem a dolgokat. – Én szeretem őt a hibái ellenére is, mindent elnézek neki, helyette csinálok meg dolgokat, anyatigrisként küzdök érte és teszek meg helyette ezt-azt a boldogulása érdekében. És nem halad előre, csak úgy, mint a csiga. Én persze simogatom a buciját, szeretgetem a lelkét, elnézem, hogy ilyen, közben meg belül szétvet az ideg, mert nem érem el, hogy fel tudjak rá nézni. Nincs mire. A céljait én érem el, vagy ha nem is így van, én elérek célokat, mert kitűzök, míg ő nem ér el semmit, csak ugyanolyan kisebb örömöket, mint a szüleim. És be fog gyöpösödni az agya, tönkre mennek az idegei, meghal a lelke, én pedig szép lassan megfulladok mellette. És én ettől félek. Nagyon félek tőle, hogy ha nem hagyom el, akkor ez lesz a kapcsolatunkból. Én nem akarom megölni, és nem akarok mellette így meghalni. Egyszer tudom, hogy végem lesz, de nem így, nem ilyen rémes halált szeretnék, nem akarok megdögleni a kínoktól. Én békésen és boldogan szeretném itt hagyni ezt a világot. Lehet, hogy hülyeség, lehet, hogy valaki furcsán néz rám ezért, de ez az igazság. Én úgy akarok élni, hogy amikor elmegyek, minden a lehető legnagyobb rendben van. A gyerekeim meglesznek nélkülem, a barátaim túlélik a halálom, satöbbi. Úgy szeretnék távozni, hogy befejezetlen feladatom ne maradjon. Nem ilyenre gondolok, mint mosás, főzés, takarítás, hanem életfeladatokra. Felneveltem a gyerekeim, boldog életet éltem, szép házasságom volt és álombeli férjem. Ilyesmik. És ezt nem érhetem el abból a helyzetből indulva, amiben most rostokolok. – a könnyeim az arcomra szaladnak, az orromat csavarni kezdi a szomorúság és az elkeseredettség. Dr. Vidák zsebkendőért kezd túrni a nadrágja zsebében, de nem talál. Intek, hogy hagyja, van nekem is, majd egy erőtlen mosoly után kifújom az orrom, és kicsit lenyugtatom felbolydult lelkem. – A bizalom pedig… Érdekes dolog. – motyogom. – A csalódások, a kudarcok bizalmatlanságot eredményeznek. Ha nem hiszünk a másikban, nem bízunk benne.

- Ez így van. – szólal meg ismét, mikor úgy érezzük, befejeztem a monológom. – Azt tanácsolom, egyelőre ne szakíts a kedveseddel. Két év nem elhanyagolható idő, bizonyára oka volt, hogy ennyi időt kitartottatok egymás mellett. Fenntartom, hogy két év nem jelenti, hogy életed végéig ő lesz a párod, de túl hamar jött ez a döntés. Gondold még át. És ne érts félre. Nem azt mondom, hogy tántorodj el az elhatározásodtól. Csak arra kérlek, még egyszer gondold át. Gondolj át mindent. – elmosolyodik, ahogy kiemeli az utolsó mondatot a többi közül. – És ha utána is úgy érzed, hogy megérett a kapcsolat a szakításra, akkor tedd meg, amit meg kell tenned. Elsősorban azokra a dolgokra koncentrálj, amiket elmondtál nekem, mint problémákat. Közelítsd meg a te oldaladról, és amin kell, változtass. Aztán ha továbbra is fennáll a bajlódás, akkor tényleg elérkezhetett a kapcsolat a végéhez.

- Rendben. Köszönöm. – mosolygom vissza rá. Mindketten kiisszuk bögrénket, majd kikísér az ajtóba, felöltözöm és hazamegyek.

Beszélgetek Dr. Vidákkal. Elismert pszichológus, gyakorlott és türelmes ember. Immár másodjára járok nála, ezúttal azért, hogy megfejtsük életem kettősségeit. Miután megkérdezi, hogy vagyok, s azt mondom, még mindig pocsékul érzem magam lelkiekben, teával kínál kellemes zugában. Itt minden olyan más, mintha belépne az ember egy álomvilágba. Kis szoba, benne egy kisasztallal középen, körülötte két fotel, a falon színek, képek, a sarokban egy virágállvány, tele zöldellőkkel, mellette egy kis íróasztal, rajta egy lecsukott laptop, egy ízléses mintájú csipketerítő, pár füzet és írószer. A táskája is bent van, az íróasztal előtti széken pihen. A mobiljaink kikapcsolt állapotban a csipketerítőn vannak elhelyezve. Azt kértem első alkalommal, hogy szánjon rám időt, figyeljen csak rám, s segítsen. Nagyon kétségbe voltam esve, sokat meséltem az életemről és párszor eleredt a könnyem is. Váratlanul érte, hogy alig húsz évesen több megrázkódtatáson mentem keresztül, mint amire fel volt készülve. Elmondtam, hogy már jártam korábban máshoz előtte, sokat segített, de eltűnt az életemből, s hiába kerestem, nem kaptam vissza még életjelet sem.

Nem akar rögtön a tárgyra térni, még meg kell érkezzek, ahogy mi mondjuk. Megédesítjük a teáink, belekortyolunk, majd megkérdi, miért érzem magam még mindig pocsékul.

- Mert szörnyen bizonytalan vagyok egyre több mindenben. – felelem neki. – Nem érzem magam jól a bőrömben, sok mindent elveszítettem, s ezt nem tudom megemészteni. És még arra is felkészültem, hogy még több dolgot dobjak el, ha ez kell ahhoz, hogy visszataláljak önmagamhoz, és boldog lehessek.

- Mi az, amitől nem válnál meg?

- A barátaimtól. Szelektálnám őket, de az igazi barátaimtól nem válnék meg. Akkor minden odalenne.

- Értem. – szól nyugodtan. – Hány igazi barátod van?

- Hát… ezen gondolkodnom kell. – válaszolom őszintén, mire rábólint. Elkezdem sorra venni azokat, kiket barátok címszó alatt tartok számon, s válogatok, hányra merem azt mondani, hogy igazi barátom, bármikor bármiért fordulhatok hozzá, és viszont. Kis szünet után rászánom magam, hogy kimondjam a számot. – Négy.

- Sok vagy kevés a megítélésed szerint?

- Kevés. Elég sokan tartoznak a barátaim közé, de ebből csak négyre tudom azt mondani, hogy kiegyenlített az adok-kapok arány.

- Miért? Mi van a többivel? – kérdezi kimérten. Nem akar az érzelmeivel befolyásolni, így belekortyol teájába. A válaszon újra kissé el kell gondolkodnom.

- Nincs bennük nagy bizalmam. Sok olyan barátom van, akivel tudok beszélgetni őszintén, meg minden, de ha igazi nagy bajom lenne, nem fordulhatnék hozzájuk, mert túl fiatalok, hogy megértsenek, illetve segíteni tudjanak, vagy mert úgy érzem, annyira közel azért mégsem vagyunk egymáshoz, hogy eláruljam neki a nyomorom.

- Ezekre az emberekre akkor miért használod a barát szót?

- Mert ha szomorú vagyok, rákérdeznek, meg tudom velük beszélni, s igyekeznek felvidítani, ha örülök, velem örülnek, ha apróságok kellenek, elkérhetjük egymástól. De nem biztos például, hogy egy egész estét át tudnánk beszélgetni, vagy jól éreznénk magunkat kettesben.

- Mire gondolsz? – felhúzza szemöldökét, és kétkedő arcot vág. Elmondtam neki, hogy mindkét nemhez vonzódom, és azzal is tisztában van már, hogy mennyire nem stabil az identitásom. Ezt úgy kell érteni, hogy hiába van fiúm két éve, folyamatosan fellángolok más hímnemű egyedek iránt, ugyanakkor a női etalon sosem változik, mégsem tudnék vele élni, méghozzá nem rajtam kívül álló okok miatt.

- Arra gondolok – kezdem meg a válaszadást -, hogy egy igazi barát az emberrel ott marad egyszer-egyszer szolidalításból mondjuk msnen beszélgetni egy éjszakán át, ha nem akar három órát aludni, hogy utána mosott kakaként menjen a dolgára. – a doktor még mindig furcsállja, amit mondok, ezért elmesélem neki, hogy én milyen áldozatokat hoztam így. Elmosolyodik, amivel úgy érzem, azt jelzi, hogy szép dolog volt tőlem a gesztus, de nem biztos, hogy hasznos is. – Aztán az is beletartozik ebbe az egész éjszakás együttlétbe, hogy ha vendégségben egyik ott alszik a másiknál, akkor nem kilenckor takarodó, és azonnal alvás, hanem elkezdődnek a titkok elsuttogása, a cikis sztorik felhozása. Nem azért, mert a sötét eltakarja az arcunk, és így már fel tudjuk vállalni, hanem azért, mert akkor már azt hiszik, alszunk és biztosan nem fognak megzavarni. De ha mondjuk már második estét tölti az egyik a másiknál, nem biztos, hogy marad még titok vagy izgalmas sztori, vagy esetleg fáradt valaki, így hát elalszanak. És ez nyugodt alvás lesz, nem folyton felébredős, unatkozós, plafonnézős, vagy rémálmok kísérte. Mert egy igazi barát mellett nem fél az ember, képes békésen aludni.

- Már értem, mire gondolsz. – büszkeség és némi öröm csillan a szemében. Azt mondta rólam első beszélgetésünk után, amikor is kemény öt órát töltöttem el a hajlékában, hogy nagyon különös lány vagyok, annyira nem is csúsztam félre, mint amennyire érzem, s helyén vannak az érzékeim. Tetszettek a hasonlataim, a magyarázataim, nem tartott butának, aminek nagyon örültem. – Nem szeretnélek megsérteni, csupán érdekelne a dolog. De mint tudod, semmi sem kötelező. – bólintok. – Azzal a négy emberrel, akiket igazi barátodnak tartasz, milyen a kapcsolatod? Mennyire intim, mennyire szoros, mennyire tisztán baráti? – kissé zavartan elmosolyodom.

- Poén szintjén megjegyeztem már a két lánynak, hogy ha egyszer leszbikus leszek, amiről mindenki tudja, hogy nálam kész lehetetlenség, akkor valamelyiküket fogom elvenni feleségül. Erre az egyik visszavágott, hogy ki mondta, hogy ő ilyesmibe belemenne, és jót nevettünk, a másik lány pedig közölte, hogy ő megtalálta élete párját, de köszöni, kedves tőlem, hogy gondoltam rá. A két fiú pedig… az egyikkel sokáig felhőtlen barátság volt, sokszor szexista viccelődéssel tarkítottuk, de sosem gondoltunk arra, hogy barátságnál több legyen köztünk, aztán két éve, mikor szakított velem az előző barátom, mondván, már nem szeret, mégis csak az ágyában kötöttem ki. A másik srácot szimplán jó pasinak tartom, de nem tudom el sem képzelni, hogy bármi közöm legyen hozzá egy-egy puszin és ölelésen kívül, ami szerintem belefér a barátság fogalmába.

- A másik fiúról el tudtad képzelni, hogy közöd legyen hozzá?

- Igen. Amikor az előző barátommal épp nem működött minden a legnagyobb rendben, volt egy hullámvölgy a kapcsolatunkban, akkor hirtelen fellángoltam iránta. Álomképeket szőttem arról, milyen lehet vele, aztán ahogy rendeződtek a dolgok a barátommal, úgy el is tűnt a színről a képzelgésem.

- Hm… - hümmög a szakállát simogatva. – Most ugye felmerült benned a kettősség a kapcsolatodat illetően. – bólintok. – Most valaki más iránt, nem muszáj igazi barátnak lennie, felmerült ilyen álomképgyártás?

- Igen. – mondom ki őszintén a választ, s szívem összerándul. – Szeretem a kedvesem, de folyton azt érzem, hogy ez így nem jó, nem mehet ez így tovább, és hiába keresem a választ, hogy mi nem jó, mi nem működik, még erre sem találom meg, nemhogy még arra, hogy miért nem oké.

- Két év hosszú idő. Mesélj róla, kérlek.

- A megismerkedésünk érdekes volt, az egyik közösségi oldalon haverkodtunk össze és a találkozásunk is pusztán barátira volt tervezve. Körülbelül két héttel azután találkoztam vele, hogy szakított velem az előző fiúm. Eléggé ki voltam fordulva magamból a fájdalom miatt. Úgy éreztem, hogy a szakítás nem lehet más, csupán egy szörnyű rossz álom, hisz minden jól működött. Nem veszekedtünk, nem voltak konfliktusok sem, jól megértettük egymást… - egy picit megállok, hogy Dr. Vidákot nézhessem. Figyelmesen hallgat, néha feljegyez valamit, hogy a mondókám befejeztével azokra visszatérjen. Nem akar megszakítani, fontos számára, hogyan mesélek bizonyos dolgokról. Nagyon tisztelem, becsülöm és elismerem őt. – Elvitt a szülőfalujába, ahol egy népi ünnepség folyt épp, s azon vettünk részt. Kicsit furcsa volt, hogy egyből elkalauzol az életébe, hisz ott voltak a szülei és a testvére, az ismerősök és egy-egy barát is, akik mind arra voltak kíváncsiak, mióta járunk, holott ilyesmiről szó sem volt. Udvarias volt, meghívott egy fagyira, megmutatta a faluja nevezetességeit, kipróbáltunk pár érdekes eszközt, mint például az íjat, vagy a gólyalábat, majd megnéztük a táncműsort. Mivel messzebb lakik tőlem, ezért már korán el kellett indulnom haza, ő pedig nem elég, hogy elém jött, még félig haza is kísért. Azért félig, mert nem akart tolakodó lenni, így felrakott a buszra, amivel hazamentem, majd ő a nagyszüleinél szállt meg. Elég sokat gondolkodtam hazafele és még utána is, mivel ahogy telt az idő, egyre jobban visszafordított magamba egy nap alatt, képes volt megmosolyogtatni és valami különös varázs vette körül, így szinte észre sem vettem, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz. Másnap nem találkoztam vele, leráztam, mondván nem érek rá, mert megijedtem, hogy mi van, ha ideje korán beüt a mandula és belemenekülök a karjaiba anélkül, hogy kiszeretnék az előző srácból. – erre a mondatra Vidák doktor gyorsan firkant valamit a papírra, majd újra felnéz rám. Sejtem, mire gondol. – Nagyon nagy szükségem volt arra, hogy szeressenek. – magyarázom, mert érzem, hogy erre rá akar majd kérdezni. Gondoltam, megelőzöm. – A fájdalmam el akartam tudat alatt nyomni azzal, valaki mással összejövök, hogy esélyt adjak a felejtésre és egy új szerelem kibontakozására. Ez persze csak nekem előnyös üzlet, mert ha nem jön létre a szerelem, de búfeledőnek jó, majd dobom, azzal kihasználtam. Ezzel számolva inkább távol tartottam magamtól, pláne, hogy smsben megírta, hogy nagyon tetszem neki, és hiába tudja, hogy csak baráti taliról volt szó, ő nagyon szívesen randira hívna, ha engedném.

- Értem. – bólint, hogy folytassam.

- Ezután hazament és csak interneten érintkeztünk. Majd következő hétvégén újra találkoztunk, moziztunk, kajáltunk és sokat beszélgettünk. Egy egész napot eltöltöttem vele és este azon kaptam magam, hogy fogja a kezem. Nem értettem, hogy miért, ki fogta meg a másik kezét, miért nem engedtem el, miért nem vettem észre és miért nem akarom ezután elengedni. Mondtam neki később, hogy ezen gondolkodtam, mire azt mondta, ez neki is megfordult a fejében. Nevettünk rajta, de aztán mégis azt mondtam neki, hogy egyelőre hagyjuk, mert még ki akarom heverni az előző fiút.

- És ekkor jött képbe az egyik fiú jó barátod?

- Igen. Találkoztam vele két nappal a kedvesemmel való randi után és elmondtam neki, mennyire kétségbe ejt, hogy az akaratomon kívül alakul köztünk a kapcsolat, méghozzá úgy, hogy abban én is elég aktívan részt veszek. Csináltunk náluk kaját, majd miután elfogyasztottuk, lekapcsoltuk a villanyt, elnyúltunk az ágyán és tovább dumáltunk. A vége pedig valahogy az lett, hogy lefeküdtem vele.

- Ez mennyire változtatta meg a barátságotok?

- Hát… eleinte úgy kezeltem, hogy oké, megtörtént, fura volt, hogy benne voltam a dologban, de ez van. Aztán elcsattant az első csók a kedvesemmel, elindult a kapcsolat és kellemetlenül éreztem magam, amiért a randevúzgatásaink alatt valaki másnak odaadtam magam. Ez rányomta a bélyegét a barátságra, ami gyönge fél év alatt bemondta az unalmast, pontosabban kreált ok miatt összevesztem a fiúbarátommal, hogy meg tudjak szabadulni a vele való együttlét emlékétől, és teljesen a kedvesemé tudjak lenni. Akkorra már kihevertem az előző fiúmmal történteket, bár ehhez kellett egy félrelépés is.

- A kedvesed hogy tűrte? Egyetalán tudott róla? – kérdezi csodálkozva.

- Tudott mindenről. Megbeszéltük és úgy egy évig nem is volt probléma belőlük, csakhogy akkor kibékültem a fiúbarátommal, s attól félt, hogy újra lelépek vele. Nem akartam és nem is tettem meg. Utána hűséges voltam, egyedül csak a barátnőm érdekelt a kedvesemen kívül.

- Azt akarod mondani, hogy mialatt egy fiúval voltál, mellette egy lánnyal is?

- Igen, nagyjából. A lánnyal nem jártunk, csupán örök szerelmemként tartottam nyílván, néha találkoztunk és akkor rendszerint legalább egy-egy csók elcsattant köztünk.

- A legalább sejtető eszköz arra, hogy volt több is köztetek?

- Igen.

- És ezt hogy viselte a kedvesed?

- Jól. – mosolygom zavartan. – Nem zavarta, még támogatott is. A barátnőmet jóval a vele való megismerkedésem előtt szedtem össze, és annyira mélyen szeretem még most is, pedig összevesztünk és már fél éve nem is beszéltünk egymással, hogy… nem is próbált ellene tenni bármit. Elfogadta és támogatja. A barátnőm és a kedvesem volt a két szárnyam.

- Gondolom, arra az idézetre utalsz, amelyben az emberek félszárnyú angyalok, akik csak úgy tudnak repülni, ha összekapaszkodnak.

- Igen. – elismerően nézek a szemeibe. Nem lep meg azzal, hogy ismeri ezt az idézetet, de annyira jól forog az agya, hogy muszáj tisztelettel fordulnom felé annak ellenére, hogy alapvetően feminista vagyok.

- Ezesetben hol a te fél szárnyad?

- Hát… nem tudom. Elvileg van, s ennek értelmében nem jár nekem több, mint másnak. Mégis…

- Mégis mi? – kérdez rá, hogy segítse a beszélgetés előre haladtát.

- Én… elvesztettem a szárnyam… ha volt nekem ilyen. – csodálkozva biccent, mintha kérdezné, hogy miért, hogy, mikor. – Belegondolva, az általános iskola befejezése után kezdődött a belső konfliktusok erősödése. Addig minden rendben volt, amíg nem szerettem bele az egyik barátnőmbe, aki egy hónapig áltatott, hogy szeret és jó velem, aztán egyszer csak hirtelen eldobott, mert már nem tudott tovább hazudni.

- Történt ekkor más is?

- A szüleim sokat veszekedtek.

- Nem lehet, hogy ez a lány is csak egy menekülőút volt az életedben?

- Nem tartom kizártnak. De akkor ezzel azt mondtuk ki, hogy minden kapcsolatom csak tévút? Hogy a szüleim félresiklott életkliséje szerint élek én is? És azt, hogy szakítanom kell a kedvesemmel is, mert csak kihasználom? Hogy amit szerelemnek éltem meg, nem volt más, csak függés és félelem, vagy valamiféle biztonságos zug keresése?!

- Nyugodj meg. – kér csendesen. Előre dől, majd ahogy látja, hogy ez a gondolat mennyire felzaklat pillanatról pillanatra, feláll és mellém lép. Kezét kedvesen a vállamra teszi, majd letérdel elém. – Semmi baj. – suttogja szelíden. – Természetesen a kérdést magadnak kell megválaszolnod. De tudd, hogy bármi is a válasz, nem szabad kétségbe esned. Azért jöttél hozzám, hogy segíts magadon. Ehhez pedig hozzá tartozik pár félelmetes felismerés, egy-egy saját magadnak bevitt ütés és lekevert pofon, sok sírás és némi kacagás is. – szavai nyugtatóan hatnak rám. Csak nézek bele a szemeibe, s érzem, ahogy árasztja felém a békét, a biztonságot. A kicsordulásra vágyó könnyeim elapadnak, és fokozatosan csökken a zaklatottságom. – Idd meg a teád, s menj haza. Gondolkodj, de ne vidd túlzásba. Rendben?

- Igen, köszönöm. – mondom halkan. Tudom, hogy nem azért küld el, mert már ideje lenne vacsoráznunk, vagy más elfoglaltsága van, hanem mert olyan fordulóponthoz érkeztünk, amit alaposan át kell gondolnom, méghozzá úgy, hogy senki sem segít benne. A kedvesemmel nem beszélem meg a doktorral töltött időt, csak azt mondom el, hogy milyen teát ittunk, sírtam-e vagy sem, s ennyi. S a hogy vele, úgy senki mással sem osztom meg Dr. Vidákkal töltött perceim. Őrzöm, mint valami féltett, életbe vágóan fontos titkot.